ETIKA

A POKOL

http://www.etika.com

16.6.1998

95H10

Levél a túlvilágról

Ismeretlen forrásból

 

Egy leány iratai között, aki mint fiatal apáca halt meg, az alábbi írást találtam:

Volt egy barátnõm, Anni, aki férjhezmenetele után München egyik villanegyedébe költözött. Mikor 1937 õszén szabadságomat töltöttem a Gardensee partján, édesanyámtól levelet kaptam: Képzeld, Anni N. meghalt. Egy autóbalesetben lelte halálát...

És én a következõt álmodtam: A házikápolnába akartam menni, amikor a szoba ajtaját kinyitottam, egy csomó levélpapírba botlottam. A levélpapírokat felemelni, Anni írását felismerni, egyet sikoltani egy pillanat mûve volt... Írását a túlvilágról szórul-szóra lejegyeztem, ahogy álmomban olvastam. Így szólt a levél:

"Klára! Ne imádkozz értem. Elkárhoztam. Hogy én ezt közlöm veled..., ne gondold, hogy barátságból történik. Mi itt már senkit sem szeretünk. Kényszerbõl teszem. Ezt úgy teszem, mint "egy olyan hatalom része, amely mindig a rosszat akarja és állandóan a jót cselekszi". Igazából téged is ebben az állapotban szeretnélek látni, ezen a helyen, amelyen én most örök idõkre horgonyt vetettem. ... A mi akaratunk a rosszban - amit ti éppen a rossznak neveztek - vert gyökeret. Amikor valami "jót teszünk", mint én most, hogy felnyitom szemed elõtt a poklot, nem jóindulatból történik.

Szüleim terve szerint nekem egyáltalán nem kéne léteznem. Csak "éppen egy szerencsétlenség történt". ... Bár ne jöttem volna létre! Ha meg tudnám most magamat semmisíteni, hogy megszabaduljak ezektõl a kínoktól! Semmiféle gyönyör nem hasonlítana ahhoz, amellyel én a létemet széjjeltépném, mint egy szõrzsák ruhát, hogy cafatjai a semmibe hulljanak szét. De nekem léteznem kell. Ilyennek kell lennem, amilyenné tettem magamat: elhibázott életcéllal. ...

Igazából imádkozni senki sem tanított meg engem. Az olyan szavakat, mint ima, szentmise, szenteltvíz, templom, egy semmihez sem hasonlítható belsõ undorral írom le! Megvetem ezeket, mint a templomba járókat, minden embert és egyáltalán mindent. Mert mindebbõl nekünk csak kínunk származik. Minden, a halálunkkor kapott felismerés, minden megéltre és tudottra való emlékezés olyan nekünk, mint egy szúróláng. És minden emlékünk azt az oldalát mutatja felénk, amely a kegyelem oldala volt - amelyet mi megvetettünk. Mennyire gyötrelmes ez! - Mi nem eszünk, nem alszunk, nem járunk lábakon. Lelkileg leláncolva, "sírva és fogcsikorgatva" bámuljuk elfuserált életünket. Gyûlölve és szenvedve. Hallod!?! Úgy isszuk itt a gyûlöletet, mint a vizet. Egymás ellen is. A leginkább Istent gyûlöljük. ...

Érted már, hogy miért tart örökké a pokol? Mert a konokságunk sosem olvad el!

Isten azáltal volt irgalmas irántunk, hogy a földön nem hagyta bûnös akaratunkat annyira kiélni, amennyire mi képesek lettünk volna. Az megnövelte volna vétkeinket és büntetésünket. Õ megengedte, hogy idõ elõtt meghaljunk - mint nekem is; vagy más enyhítõ körülményt enged érvényesülni.

Most azáltal irgalmas irántunk, hogy nem kényszerít minket arra, hogy hozzá közeledjünk, maradhatunk ebben a távoli pokoli környezetben, s ez csökkenti kínjainkat. Minden lépés Isten felé oly szörnyû szenvedést jelent, mint neked az égõ máglyához közeledni. ...

Mindazok, akik a pokolban égnek, nem imádkoztak vagy nem eleget imádkoztak. Az ima az elsõ lépés Isten felé. Ez marad a meghatározó. ...

Az ördög befolyását sosem hittem el... Csak a mások és a magam sok imája, áldozattal és szenvedéssel összekötve szakíthattak volna el tõle. És akkor is csak fokozatosan. Kevés külsõleg látható megszállott van, de belsõleg megszállottak csak úgy hemzsegnek. ...

Én gyûlölöm az ördögöt is. Mégis tetszik nekem, mert megpróbál benneteket elrontani; õ és a segítõi, az idõ kezdetén vele együtt elbukott szellemek. Milliónyian vannak. A földön bolyonganak, sûrûn, mint a szúnyograj, és ti ezt alig gondoljátok. Mi, az elkárhozott emberek nem kísértünk benneteket, ez a bukott szellemek dolga. Kínjaikat ugyan mindig megsokszorozza, ha egy emberi lelket lerántanak a pokolba, de mit meg nem tesz a gyûlölet! ...

De az úgy van, ahogy én egyszer gyerekként egy prédikációban hallottam, hogy Isten minden jót, amit egy ember tesz, megjutalmaz. Ha a túlvilágon nem tudja megjutalmazni, akkor még a földön teszi. ...

Nem szenved minden lélek egyformán. Minél gonoszabbul és alapvetõbben bûnözött valaki, annál gyötrõbb számára Isten elvesztése, annál inkább kínozza õt a gyalázatos.

Az elkárhozott katolikusok jobban szenvednek, mint a más vallásúak, mert õk több fényt és kegyelmet kaptak és tiportak lábbal. Aki többet tudott, az keményebben szenved, mint aki csak keveset ismert fel. Aki rosszindulatból bûnözött, keményebben szenved, mint aki gyengeségbõl esett el. De senki sem szenved többet, mint megérdemelte. ...

(Az autóbaleset után:) Eltávozásom pillanatában felriadtam a sötétbõl. Vakító fényárban láttam magamat. Azon a helyen volt, ahol a hullám feküdt. Úgy történt, mint a színházban, amikor a lámpák elalszanak a teremben, a függöny felszalad, látványosan megvilágítva, egy váratlan jelenet játszódik le. Életem eseményei. Mint egy tükörben mutatta meg magát nekem a lelkem. Az eltiport kegyelmek ifjúságomtól kezdve a legutolsó, az Istennel szemben kimondott "nem"-ig. Úgy éreztem magam, mint egy gyilkos, akinek bemutatják a tárgyaláson a lélektelenné vált, meggyilkolt áldozatát.

Megbánni? - Soha!

Szégyellni magam? Soha!

De az általam elvetett Isten szeme elõtt sem bírtam elviselni a létet. Így csak egyetlen megoldás maradt, a menekülés... Ahogy Káin menekült Ábel holttestétõl, úgy ragadott ki lelkem a borzalom ezen látványából.

Ez volt a külön ítélet!

Én saját magam szakítottam el magamat Istentõl.

Vissza? Sohasem! Nem!"

 

Index 9 - - - - Retour ETIKA Start